Sztori

Vigasz és tapintat: ezek volnának itt és most az én kulcsszavaim Magyari Andreaköltészetéhez – bár a szavakkal mint kulcsokkal tanácsos óvatosabban bánni. Egyszerűbb, ha bizalmunkat helyezzük a zárba. (Zárba a bizalmunkkal!) Vagyis a költő kezébe, mely messziről is érzékel bennünket, a tenyerünkből olvas onnan, mint a szemünkből, nem tévesztve szem elől a porszem-állagunkat sem. Mert mintha egy archeológus keze volna az övé: szakszerű és gyöngéd ez a kéz, érzéki magabiztossággal távolítja el a szemünk sarkában megrekedt porszemet, vagy éppen valami nosztalgia vonatozáson a beléje csapódott koromszemcsét. A salakot. Az üszköt.Azt mondom hát, megkönnyeztető is ez a versbeszéd? Mért is ne, igen, ha nosztalgikusan értjük a költő(nő) beszédét, és eltekintünk a figyelmétől, elsiklunk fölötte, mert az érzelmiség vágya türelmetlenkedik bennünk. Ez sem baj persze, a versek így is adják magukat, csak éppen elsikkasztva sajátabb erejüket: a legjózanabb érzékiséget. Vagy mondhatom talán így is: érzéki józanságukat. Mely azt is jelzi, hogy bizonyos érzelmiségnek már oly régóta híján vagyunk, hogy fel kell tennünk: emlékezetünk s a vágy hozza csupán össze azt úgy, mintha valóban részesültünk volna egykor benne. S azóta – technikának-tudománynak hála – naponta mentesülünk meghitt megrázkódtatásoktól, villamosunk némán siklik a szépnek azért nem mondható Nagykörúton; közös (nevezőjű) drámánk visszafordíthatatlanul privatizálódik. Szinekdochéi kísértenek csak szétszórtan, verssel fertőzve meg a prózát és elprózaisítva a verset – honnan nézzük, aszerint. Magyari Andrea, aki kitűnő doktori disszertációját Sylvia Plath-ról, a halálba menekülő amerikai költőnőről írta, ízléssel váltja ki az élhetetlennek bizonyult pátoszt, hogy a kezdésemre utaljak itt vissza: ízléssel és tapintattal. És ennél mi lehetne vigasztalóbb.Marno János

Ár: 784 Ft